2. fejezet - Az alapítány

Dean megrázta fejét jelezvén, hogy ezt ő felháborítónak tartja, hogy valakit ennyire körül zsongnak, csakis azért, hogy nyalják falják az illetőt. A Roberts fiú karon ragadta testvérét, mert nem szerette volna, ha húga is ott tátaná a száját a szőkeségre, aki nyilván élvezi a népszerűséget. A lány sem igen tiltakozott, hisz egyetértett bátyjával, csak neki néha elvette az eszét, ha gazdagokat látott és átadta magát a csábításnak, még szerencse, hogy ott van neki ilyen helyzetekben Dean, aki nem hagyja, hogy hülyeséget csináljon. Ashley hamar betrappolt abba a terembe, ahol éppen magyar órája lenne, majd az éppen ott lévőkkel kezdett el beszélgetni, távol az új diáktól.

Dean pedig egyenest az öltöző irányába ment, ugyanis első órája testnevelés volt, ami azt jelentette, hogy gyakorolnak a következő versenyre a csapattal. Nem találta kicsit sem furcsának, hogy egy árva lélek sem tartózkodott az öltözőben, hisz egyértelmű volt neki, hogy most éppen az új diákot próbálja valamelyik befűzni, amit undorítónak talált. Most látják először és máris mindenki oda van érte, holott talán a nevén kívül semmit sem tudnak róla, undorító. Kivette a rövidnadrágját, és az atlétáját, amit gyorsan fölvett, majd megmosta az arcát és várta a csengőt, ami az óra kezdetét jelezte.  

Pár perc múlva a férfi öltözőbe beözönlöttek a fiúk. A Roberts fiú csak hallgatta a sok áradozást a szőke lányról, akire, ha rágondolt a hideg is kirázta és mégis fültanúja volt, ahogy azt ecsetelik a csapattársai, hogy mennyire is magukévá tehetnék a lányt. Dean úgy érezte, hogy rosszul van és a hányinger kergeti, amiért ilyen sok idiótával van körülvéve egy öltözőben, legszívesebben az egész bandát felrepítette volna a Holdra, hogy aztán ott csillogtassák meg a vonzóerejüket és a legtávolabb legyenek tőle, hogy még csak ne is sejtse mi jár a gondolatukban, ha meglátják a gazdag lányt.

- Csapat! Nyomás játszani!- nyitott be az edző síppal a nyakában. Dean úgy nézett rá, mint egy megváltóra, aki megnyomja a stop gombot az ugyanazt ismétlő kazettán.  Az öltözőben mindenki felpattant és kirohantak az udvaron lévő pályára, bár ezt elég sután tették, tekintve, hogy közben egymás nyakába ugráltak, zajongtak és majd eltörték egymás végtagjait, puszta adrenalinlöket miatt. A játékosok elhelyezkedtek, majd megjött az ellenfél is. A fiúk meglepetésére egy lánycsapat volt az ellenfél, akik között Dean  legnagyobb bánatára az új tanuló is ott volt. Végigfutatta tekintetét a lányon, akinek az edzőruhája nagyon is eltért a többiekétől. Fehér vadonatúj, díszes póló, ami eléggé kényelmetlennek látszott és sötétlila selyemnadrágját meg sem érdemes említeni és nem is fért a fejébe, hogy abban a drága hacukában, hogyan képes ugrándozni. A fiú felvette a kosárlabdát és félpályáról dobásokat gyakorolt, míg a többi fiú továbbra is folytatta egymás ellen folyó stratégiát, ami a kéz és lábtörést illeti, viszont a szó szoros értelmében.

A lány összes új iskolatársa köré tömörült, aminek láthatóan nagyon örült, hogy ilyen hamar barátokra tett szert. Annak viszont kevésbé, hogy a Roberts fiú rá sem hederített, csupán neki háttal állva dobálta a labdát a kosárba. Befont haját kiengedte, így a hosszú, szőke hajzuhataga a vállára omlott, akik körülállták felnevettek, bár Deannek fogalma sem volt róla, hogy mi a fene olyan vicces azon, ha valaki kibontja a haját. A lány most kivételesen nem tudott figyelni az őt elárasztó bókokra, mert a figyelmét elterelte a kosarakat dobáló szegény fiú.

- Dean! Idejönni! - mutatott maga elé az edző, mire a Roberts fiú a férfi kezébe dobta a labdát és mellé szaladt, oda, ahol eddig a többiek is álltak. - Gyerekek! Láthatjátok, hogy az ellenfelünk most a lánycsapat lett. Nem kell betojni, ők ugyanolyan jók, ahogyan ti is. Nem kell kegyelmezni sem, úgy játszatok, ahogy mindig is. Világos? - nézett a tanulókra, akik egy szót sem értettek az edző utasításából, hisz csak a lányt bámulták, aki büszkén kihúzta magát és a Roberts fiút pécézte. Dean pedig kemény tekintettel hallgatta az edzőt, a többiekkel ellentétben ő mindent hallott és tökéletesen értett, mert nem vonta el semmi a figyelmét.

A meccs kezdetét vette, miután a játékosok elhelyezkedtek. Az edző földobta a labdát, amit az ifjú Roberts szinte azonnal elkapott, pár pattintás, ahogy kikerült pár védőt és már bent is volt a labda a kosárban. Az ellenfél akármit tett, a fiúról lerítt, hogy ma nagyon jó formában volt. A többi játékos a fiú csapatból mondhatni a pályán csak egy helyben állt vagy néha két méterrel arrébb álltak, és bámulták a lányokat, élükön a szőke bombázóval, akinek kellett pár perc, míg fölfogta, hogy a fiú, aki rá se hederít, fantasztikus játékos és az izmos háta, mely a pólón is átütött forrósággal árasztotta el. Dean dobálta befelé a kosarakat, mint egy vérbeli profi, ahhoz képest, hogy az egy személyes csapatát a lányok nem tudták nyomon követni. Tudták, hogy esélyük sincs kosarat dobni, viszont a támadásokat mindenképpen kiakarták kerülni, viszont a terv kudarcba fulladt, semmi esélyük nem volt. A szőkeséget majd megfojtotta a kíváncsiság és a düh. Hogy tud ez így játszani? Miért ilyen elképesztően szexi? De ami a legfontosabb, mi az istenért nem figyel rám? - gondolta a lány a meccs közepén és próbált a fiúhoz közel kerülni, közben megszabadulni a védőjétől, mert természetesen a fiú, akinek őt kellett védenie esze ágában sem volt őt elhagyni, szorosan a nyomában volt, viszont egyáltalán nem a győzelem miatt. Amikor bedobták a labdát, a baba arcú szőkeség elkapta és az adrenalintól csordultig telve rohamosan igázta meg a fiúk kosarát, melybe még egyetlenegyszer sem sikerült beletalálniuk, ám most elég nagy esély volt rá. A labdát eldobta, ami ahogy közeledett a kosárhoz egyre jobban sietett oda Dean és az utolsó töredék másodpercben, amint elérte a kosár karimáját az kiütötte onnan. A mozdulat közben azonban sikeresen ráesett a lányra és pont olyan szerencsétlen helyzetben, hogy az arcukat alig pár centiméter választotta el. A szőkeség elpirulva bámult a fiú barna szemeibe, miközben egy zavart mosoly játszadozott az ajkán. Az orrát megcsapta a Roberts fiú fűszeres illata, amit, ha lehetett volna rá esélye egész nap szaglászta volna.

- Szia! - köszönt teljesen naivan, ám Dean a válasz helyett egyszerűen csak felpattant és a labda után rohant.

Sosem találkozott még egyetlen személlyel sem, mint amilyen a fiú volt. Még csak rá sem nézett vagy ha mégis, az undort valamint a kőkemény dühöt vélte felfedezni az arcvonásaiban és a tekintetében.

A játék végén, az edző mélységesen büszke volt a Roberts fiúra, aki egyedül legyőzött egy egész csapatot, még ha az a kezdő lánycsapat is volt. A többi játékost pedig jól leszidta, amiért az ujjukat sem mozdították azért, hogy a csapat nyerjen, ami tulajdonképpen így is lett, hála Deannek.

A testnevelés óra után Dean az öltöző mellett lévő zuhanyzóban letusolt, majd felvette ruháját és indult a történelem órájára. A terem előtt megtántorodott, nem akarta elhinni, amit látott. A szőke bombázóval volt ismét órája.

- Csak túlélem - sóhajtott, majd belépett. Senkit nem érdekelt, hogy kijött be az órára, hisz tudták, hogy a szegény srácot csak a tanulás érdekli. "Igazi stréber" hangoztatták, mikor Dean elővette szünetben a könyvet és olvasgatta. Őt nem érdekelték a többiek megjegyzései, elvégre ők látják kárát, ha nem tanulnak. Nem akar ő példa lenni senki számára sem, csak azért tanult, hogy később a tudásából tartsa fönt a családját.

A lány, ahogy meglátta a fiút, lefagyott az arcáról a mosoly. Elhúzta ő is a száját, ahogy kiszemelte, hogy a fiú tanult. Valahogy az első percekben, amikor meglátta egyáltalán nem gondolta volna, hogy egy könyvmollyal akadt össze, hisz a srác kitűnő sportember és igazán jóképű is, az ilyen emberek általában a matek kettesért szoktak küzdeni

- Ő ki? - bökött a fiúra, és igazán kíváncsi volt, mi a véleményük új osztálytársainak róla.

- Ha arra gondoltál, akire én, akkor ő Dean Roberts. Nincsenek barátai, legalábbis most már nincsenek, régen elképesztő jó fej volt, mindenki imádta, de most... nem tudunk róla semmit. Magába van zárkózva, semmit nem csinál, csak kosarazik és a könyvet bújja - válaszolt a szőkeség mellett lévő barna lány, aki elfintorodott, ahogy a fiúra nézett. Sosem szerették a könyveket és a zárkózott embereket sem, ezek egyvelegétől pedig kirázta a lány.

- Érdekes - gondolkozott el hangosan a lány-

- Megkérdezhetem, hogy mi?- kérdezett a Bridgit nevű, barna szépség, akivel Lana beszélgetett és kivételes módon nem csüngtek a nyakán a többiek, aminek egyszerre örült is, hisz végre levegőhöz jut, másrészt meg a társaságot mindig kedvelte, ezért picit hiányolta is őket.

- Amikor a suli előtt álltunk, egy lánnyal érkezett. A barátnője?- mosolyodott el a szőkeség, és várta a választ, reménykedett benne, hogy a Bridgit felelete "nem" lesz. Elmosolyodott amint meghallotta a számára kedvezőbb választ. Ugyanis elkönyvelte magában, hogy igenis el fogja érni, hogy felkeltse a fiú figyelmét. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, majd pár perc késéssel belépett az osztályterembe a tanár, viszont nem egyedül, ugyanis társult hozzá az igazgató és egy öltönyös férfi, aki az osztály számára ismeretlen személy volt, egy embernek kivéve.

- Jó napot tanulók! - köszönt az igazgató megszokott rideg tekintetével, majd maga mellé hívatta a Lanat - Biztosan sokan megismerkedtetek és összebarátkoztatok Ms. Evansszel, viszont ők nem csupán ideköltöztek, okkal tették. Osztály! Bemutatom nektek Mr. Evanst, úgy van, Lana édesapját. Mondja Leonard, mi miatt is költöztek ide? - mosolygott a férfira, aki csak biccentett egyet, majd válaszolt a neki szánt kérdésre.

- Köszönöm igazgató úr, hogy átadta a szót, valamint bemutatott - nézett az igazgatóra, aki nagyon büszke volt magára a jelek szerint. - Érkezésünk oka a családommal, hogy megnyertünk egy alapítványt, aminek célja, hogy a diákok megfelelő körülmények között tanuljanak, vagyis új padokat, táblákat, tárolószekrényeket és hasonlókat fogtok kapni. Ha az iskolátokat megfelelően helyre tudjuk pofozni, jöhet a falu. Minden házat, ami nem biztonságosan van építve, vagy gyermekek, akik éheznek, átszállásoljuk egy ideiglenes helyre, ahol természetesen megkapnak mindent, amire szükségük van, és ha minden rendben lesz a házukkal vagy a háztartással, visszaköltözhetnek. Amikor idejöttünk, első dolgom volt szétnézni a falutokban, és megállapítottam, hogy sajnos sokan vannak vagy vagytok olyanok, akiknek úgy érzem, szükségük van a családom segítségére.