3. fejezet - Ashley ígérete

Dean nem akart hinni a fülének. Mégis mit hisznek ezek? Miért akarják a békés falucska életét felforgatni ezzel az eszement ötlettel? A kosaras ifjú szerint inkább tönkre teszik azt, amiért eddig küzdöttek, lerombolják a családi házat, amire temérdek munkát, pénzt és türelmet szenteltek, az értéke eltűnik. Egy teljesen rideg, új házban ki az aki szívesebben lenne, mint a jól megszokott, édes otthonban?

 A fiú, ahogy hallgatta a Lana édesapja terveit, maga elé bámult. Nem érdekelte más, csak az, hogy ezt minél hamarabb tudassa családjával valamint, hogy elintézze, hogy a Roberts házhoz egy ujjal se nyúljanak, különben azt megkeserülik és ezt már elkönyvelheti magának mindenki.

Az egész történelem óra alatt a kosaras fiú magával vitatkozott. Nem érzékelte a külvilágot. Ahogy meghallotta a csengőt kimasírozott a teremből és egyenest testvére osztálya felé vette az irányt, ám útközben egy kéz nehezedett a vállára. Hirtelen megállt, így az illető belerohant a fiúba.

- Szia, Lana vagyok! - mosolygott vidáman a szőke szépség Deanre, aki válaszul csak biccentett, majd ott hagyta a lányt.

Lana nem értette hogy mi baja van a fiúnak, de elkönyvelte magában, hogy így vagy úgy, de szóba fog vele elegyedni. Roberts ezalatt táskájával a vállán vágta ki Ashley osztályának termét, ugyanis nagyon felzaklatta az a hír, hogy mire is készül az Evans család. Húga éppen fölnevetett, amikor testvére belépett a termébe.

- Dean, jól vagy? - ugrott föl a lány a helyéről és bátyjához szaladt, hogy megtudja mi gyötöri őt, hisz látta rajta, hogy nincs jó hangulatában, ezt be is bizonyította azzal, hogy az ajtót úgy vágta ki, hogy a kilincs csaknem a kezében maradt. Nyugtatóan megfogta Dean kezét és kivezette a folyosóra, hogy ott nyugodtan tudjon beszélni vele és ne fürkésszék őket a kíváncsi szemek.

- Szóval? Halljam! Mi történt ami ennyire felzaklatott?- kérdezte siettetve a fiút a válasszal, közben feszülten ujjait tördelte. Megrögzött szokása volt idegességében az ujjait ropogtatni, mindeközben az idegeire menve ezzel másoknak.

- Az Evans család - suttogta maga elé Dean, majd felnézett húga barna szemeibe, amik zavarodottságot tükröztek.

- Hogy érted? Azok kik?

- A gazdag család. Ideköltöztek valami pályázat miatt, amit megnyertek, ami arról szól, hogy felakarják újítani az iskolát, az épületeket - válaszolt idegesen, majd még suttogva hozzátette: - a házainkat.

Ashley hasonló képet vágott a hírek hallatán mint Dean, de egészen más gondolatok jártak a fejében. Ő félt, csalódott volt, ellentétben bátyjával, akinek az egyetlen célja most az volt, hogy családját megvédje attól a szégyentől, hogy más segítségére szoruljanak. Sosem fogadta el senki segítségét sem és pont nem most jött el az ideje, hogy ezt elkezdje.

- Azt már nem! - lépett föl erélyesen a lány, mialatt egy kövér könnycsepp gurult le az arcán. - Nem tudják mit csinálnak, ha szétrombolják a falut, elveszítjük azt a sok emléket, ami itt történt. Dean, ezt nem hagyhatjuk!- borult idősebbik testvére nyakába felzokogva.

- Persze, hogy nem - dünnyögte húga nyakhajlatába, percekig álltak ott összeborulva, viszont, amikor a lány úgy vélte ideje összeszedni magát elvált Deantől.

- Bocs, nem akartalak eláztatni, csak hát...- harapdálta szája szélét, miközben lesütötte a szemét. Mások szerint biztosan teljesen magától értetődő, hogy az ember a testvére vállán sírja ki magát, ám a Roberts lány mindig szégyellte más előtt mutatni könnyeit. Nem szerette, ha bárki gyöngének látta, mert azt könnyen kihasználták, és egy olyan virágszál, mint ez a lány magára veszi a sértegető becézéseket. Tudta, hogy Dean soha nem alázná meg, de mégis szégyellte a könnyeit, ha sírás formájában adta ki magából a megbántottságot, általában mindig otthon a szobájába bezárkózva tette ezt.

- Húgi, velem beszélsz, nem mással. Miért haragudnék rád? Engem is rosszul érintett amikor meghallottam - simogatta meg testvére karját. A három testvér között nem mindennapi kapocs volt, mely aligha volt jellemző bármely családra is. Néhány szomszédból át is hallani, ahogy a testvérek veszekednek, de náluk ez másképp működött. Nem szerették szidni egymást, mert azzal saját magukat is megbántották. A szeretet, a család és a szegénység összekovácsolja az embereket.

- Tudom... - suttogta a lány, majd egy puszit adott Dean arcára. - Most mihez fogunk kezdeni?

- Először is felvázoljuk apáéknak a helyzetet, de ami a leglényegesebb, hogy védjük meg a családunk büszkeségét. Igaz, hogy szegények vagyunk, de van becsületünk és büszkeségünk, amit meg kell védeni. Erősnek kell lennünk. Egy család vagyunk, össze kell tartanunk - hangsúlyozta ki a fiú a semmibe bámulva, majd rápillantott testvérére, aki ijedtnek tűnt, de látni lehetett rajta, hogy ő jóban- rosszban kitart Dean valamint a többi családtag mellett. Ashley bólintott jelezvén, hogy megértette, amit testvére mondott.

- Azt hiszem most megyek - fordult meg a lány ott hagyva testvérét a folyosón.

Dean nagyot sóhajtott, hisz tudta, hogy ha bemegy újra össze fog futni a szőkeséggel, vagy ne adj Isten az apjával, amihez semmi kedve sem volt.  Inkább lett volna otthon az ágyában, ahol most ugrana rá szeretett ébresztője és kiderülne, hogy ez a nap valójában egy rossz álom volt.

Ezalatt az idő alatt Lanát szokás szerint körül zsongták. Beszéltek vele aztán mindenről, sosem fogytak ki a témából, főleg nem a csajok. Ők annyi kérdést feltudtak tenni az új lánynak, hogy az alig tudta őket megválaszolni. A ruháktól a fiúkig, mindent kibeszéltek. A végén már az Evans lány is unta a dolgot és megállapította, hogy a legtöbb lány iskolatársából úgy ömlenek a szavak, mint a csapból a víz. Mindig szerette, ha ő volt a középpontban, de ki nem állhatta, amikor valakinek annyira beszélhetnékje van, hogy nem bírja befogni a száját. Azt kívánta, bárcsak otthon lenne már. Az édesapjával, testvérével, valamint az unokatestvérével lakott, mindezt természetesen kívánó anyagi körülmények között tették. Az édesanyja viszont elköltözött tőlük, ő pénzét az árva gyerekek megsegítésére fordította, valamint ő maga is az árvaházban dolgozott. Mindig azt állította, hogy férje és gyerekei azért segítenek, ha egyáltalán szándékoznak segíteni másokon, hogy ezzel növeljék a már így is nagy népszerűségüket. A lány apja nem fogadta túl jól, hogy Rosalie miket állít, de ha nehezen is elengedte őt, viszont megfogadta, hogy nem fogja visszafogadni, amire a nő rábólintott, azóta sem tűnt fel az Evans családban.

Ennyire nem hiányzunk neki? Hát nem látja, hogy apával nem vagyunk boldogak? gondolkodott, amikor Dean húgát pillantotta meg. Nem tétlenkedett, azonnal odament hozzá, megragadta a karját, és maga felé fordította. A Roberts lány összerezzent amikor Lana hozzáért, viszont állta az őt vizslató tekintetet.

- Szia - vigyorgott Lana Ashleyre, aki pókerarccal bólintott egyet. - Én Lana Evans vagyok, te pedig csakis Ashley Roberts lehetsz - mosolygott rá kedvesen, amit a csokoládébarna hajú lány gyanúsnak vélt. Tudta ki ő, hisz alig pár perccel ezelőtt beszélt róla és családjáról, hogy mit szeretnének csinálni az ő szeretett falucskájukkal. Valamint reggel is látta az iskola előtt a lányt amikor tűzpiros Ferrarija mellett beszélgetett a csöppet sem kevés új ismerőseivel, akik már is csodálattal tekintettek rá.

- Én vagyok Ashley - mosolyodott el, ahogy a tekintetét a mellette csak pár lépesre toporzékoló lányra vetítette, ahogy kedvesen szaladgál el köztük játékos könnyedséggel a délutáni szellő, hol őt, hol Lanat körbetáncolva, miképpen mintha csak őket is egy elfelejtendő táncba hívná, azonban gyökeret vert lábaik egyiküket sem engedik közelebb a másikhoz.

Ashley várta, hogy az Evans lány belekezdjen mondandójába és ne a sült galambot várja, ami teljesen nyílvánvalóan soha nem fog megjelenni, viszont az meg sem szólalt. A Roberts lány megrántotta a vállát és úgy gondolta, hogyha annyira üres a feje a másiknak, hogy egy mondatot is elmondjon mindenféle kertelés, valamint elhúzott hatásszünet nélkül, akkor ott hagyja. A szülei megtanították rá, hogy semmilyen körülmények között ne alázkodjon meg senki előtt, mert akkor könnyen lehet, hogy kihasználják őt és ő ezt be is tartja.

- Szeretnél valamit? - kérdezte hidegen a barna hajú szépség, hisz a szőke csak állt előtte és egy árva hang sem jött ki a száján. - Mert, ha nem, akkor én indulnék.

- Ó, igen! - rázta meg a fejét a szőkeség, mint akinek teljesen kiment az előbb a fejéből, hogy miért is szólította le a másik lányt. - Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon kedvelem a bátyádat, tetszik a személyisége. Megszeretném ismerni, természetesen pusztán barátilag. Esetleg, nem tudod, hogy eljönne-e velem valahová? - jegyezte meg tanakodva, míg egy apró mosoly ült ki az arcára, ellenben a Roberts lánnyal, aki dühösen nézett rá és Lana szinte érezte, ahogy megnyílik alatta a föld.

- Nem! Dean ki nem állhatja a gazdagokat és a lányokra sincs ideje, mert ő tanul és keményen dolgozik. Egyszer mondom el, remélem felfogod az agyacskáddal, de nincs esélyed nála, mert gazdag vagy, akiket gyűlöl, mellesleg nincs ideje holmi cicababákra pazarolni az idejét - emelte meg hangját Ashley. Valamiért sejtette mire megy ki a játék, hogy Lana csak elakarja csavarni bátyja fejét, de ő ezt nem fogja hagyni. Már éppen faképnél akarta hagyni a meglepődött, ám annál idegesebb szőkeséget, amikor újabb gondolatai támadtak, amire késztetést érzett hogy kimondja. - Ó, és még valami! Ha esetleg mégis Dean utánad csorgatná a nyálát, amit habár erősen kétlek, de ha esetlegesen mégis, azt nem fogom hagyni, megígérhetem neked! Ezt jól vésd az eszedbe! - jegyezte meg fenyegetően, majd a szemébe lógó hajtincseit eligazgatta. - További szép napot! - köszön el tőle, majd iramosan fordul meg és lépdel előre, egyre távolabb és távolabb tőle, míg végül eltűnik a semmisségben. Utána már csak a lassan lengedező szellő jelzi, hogy valaha ott járt.