11.fejezet - Keserű pillanatok

Dean gyors léptekkel haladt Leonard Evans felé, aki éppen egyik munkását szidta. A Roberts fiú megállt a férfi háta mögött várván, hogy az mielőbb befejezi a szidást, és hajlandó lesz rá figyelni. Amint ez megtörtént szinte tapintható volt közöttük a feszültség. Leonard fekete öltönye, nagy termete, kissé borostás arca lealacsonyította Deant, de ez őt a legkevésbé sem érdekelte, hiszen számára nem a külső és a pénz volt a lényeg.

- Jó napot Mr. Evans!

- Fiam! Mi dolgod velem?- kérdezte a férfi, miközben végig mérte a fiút, nem volt annak farmernadrágja sem divatos inge csak egy egyszerű melegítő alsó,valamint egy póló.

- Az apám beszélt önnel telefonon a tegnapi nap során, és megszeretném kérni, hogy a  szomszédainkat is hagyja békében élni, mert ők sem szeretnék ha át alakítanák a házukat.

Leonard felhúzta a szemöldökét, mintha nem is tudna azokról a dolgokról amikről az imént Dean beszélt.

- Fiam, én nem beszéltem tegnap senkivel sem- válaszolta fintorgatva, mert nem gondolta volna, hogy ilyen emberek is vannak, akik visszautasítanak ilyen nagyszerű ajánlatot, hogy felújítsanak -teljesen ingyen- minden házat.

A Roberts fiú is meglepődött a válaszon, mert tisztában volt vele, hogy valóban beszélt Leonarddal Robert, hiszen ő is fültanúja volt a telefonálásnak.

- Már megbocsásson de igenis beszélt, én is hallottam. Az apám délutáni órákban hívta önt.

- A délutáni órákban fiam, én éppen a barátnőmnél voltam ...valószínűleg picit elszaladt velem a ló ivás terén!

Dean meglepődött, nem gondolta volna, hogy a férfi egy egész délutánt arra szánt, hogy a barátnőjével iszogasson. Bár, aki megteheti...

- Akkor gondolom megérti, hogy nem szeretnénk, ha a mi és egyben szomszédaink házát felújítanák- közölte nemes egyszerűséggel várván a válasszal.

- Megértem, de először árulj el nekem valamit...

- Mondja csak!

- Miért akarjátok romokban hagyni a házatokat?

Dean nem akart hinni a fülének. Nem elég pofátlanság, hogy nem emlékszik arra, hogy tegnap miket művelt, és milyen hangnemet váltott az ő apjával, de még van képe megkérdezni, hogy miért nem engedik, hogy hozzá érjenek a házukhoz.

- Tudja- lépett közelebb a férfihoz- Nincs szükségünk a segítségükre, a saját lábunkra tudunk állni.Valamint az a sok házunkba fektetett munka, a sok nevetgélés miközben építgettünk ezt-azt elvész, és egy idegen nyúl bele a tulajdonunkba, és ezt mi nem tudjuk el viselni, mert mintha az emlék is homályba veszne ez által.

Leonard elgondolkozott a fiú szavain, sőt a fejében egyre csak annak szavai víz hangoztak. Mikor a fiú elment elismerte magában, hogy ez már valóban egy igazi család, összetartanak jóban rosszban...

A Roberts fiú táskájával együtt kereste a megfelelő tantermet a következő órája színhelyéül. Mikor beért a kémia terembe azonnal leült a helyére.Meg várta míg az összes tanuló megjelenik a helységben, s remélte titkon, hogy az Evans lány nem lesz közöttük. Pech! gondolta magában, mikor az említett szőkeség betoppant, de most rendkívül szomorú volt a megszokott boldogságához képest. A jelenlévők mind a nevét kezdték el kiáltozni, miszerint már nagyon várták őt, ám most a lányt ez láthatóan csöppet sem érdekelte. Lana lassú léptekkel indult meg Dean felé lesütött szemekkel, szíve zakatolt,mint egy gépfegyver. Fájtak neki a fiú szavai, miszerint gyűlöli őt és azt, hogy gazdag családból származik, ezért elhatározott egy olyan tervet, amelyet kötelesnek talált megvalósítani. Nagyot sóhajtott mikor csöndesen elment a fiú mellett, aki megcsóválta a fejét jelezvén nem tetszését a lány felé. Lana leült a Dean mögötti pad székére, s próbált úgy viselkedni, ami talán elfogadhatóbb a fiú számára. Őrültségnek tartotta, hogy egyetlen fiú miatt teszi ezt, mikor ezreket megkaphatott volna, de valamiért túlságosan felkeltette a Robertsék a figyelmét. Valamiért tudatosult benne az a bosszantó tény, hogy jobban meg akarja őket ismerni, főleg a kosaras fiút. Egyszerűen mindent tudni akart róla és a családjáról. Arra már rájött, hogy nem akarnak függni másoktól és nem szeretik, ha jótékonykodnak rajtuk, s ezt a fejébe véste, de a többit -mit akar elérni az életben? Mi neki a legfontosabb?- megakarta tudni a lehető leghamarabb. S hiába közeledett hozzá a csábítási módszereivel nem ért el semmit, s ez rendkívül bosszantotta, de már nem érdekelte, az hogy Dean a kutyája legyen, csak az hogy megismerhesse. Látta a fiún, hogy sokat jelent neki a családja, s ezt nagyon tisztelte benne. Neki sosem volt olyan megértő a családja, mert valaki mindig balhézni akart, s így sosem volt nyugalom. Bár titkon vágyott rá, hogy minden megváltozik, de tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mikor beült a padba tanulás helyett, inkább gondolkozásra szánta magát.S hiába tért be a tanár az osztályba őt hidegen hagyta ez az egész tanulás, hiszen bármit tesz, nem fog rossz jegyet kapni, mert a falu életét ő és a családja teszik "könnyebbé". A tanár az óra alatt valóban nem szólt rá a lányra, hiszen egyrészt a munkáját kockáztatta volna, mert köztudott lett, hogy Lana apja és az igazgató egész jól kijönnek, vagyis Mr.Cooper ezt állította. Lana az egész negyvenöt perc alatt mást se csinált, mint vívódott magával, miközben megbabonázva bámulta Dean hátát. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miért ilyen elutasító vele Dean, mi köze lenne neki a volt barátnőjéhez. Miért hasonlítja a lányhoz? Egy rossz szóval nem bántotta meg az emlékét, mégis a fiú úgy tekint rá, mintha Lucy emlékét a földbe tiporta volna. Viszont ő csak megakarta mondani neki, hogy ne legyen ilyen magába zárkózó. Tudta, hogy felfoghatatlanul fáj neki, hogy szerelme meghalt, de senki sem hozhatja vissza, muszáj túl tennie magát rajta, hiszen nem gyászolhatja örökké. Találni fog az életben egy másik lányt, akibe beleszeret, s éli tovább az életét. Nem kell beletemetkeznie ezekbe a gyászos érzésekbe. Nem kell elzárkóznia a világ elől. Tárja ki a szívét másoknak.

A lányt a csengő hangja ébresztette ki gondolataiból.

Lassan tápászkodott fel a padból, vállára vette iskolatáskáját, s elindult az ajtó irányába. Dean is hasonlóan cselekedett így lehetetlen volt, hogy ne találkozzon tekintetük. Más valószínűleg Lana helyében azon nyomban elkapta volna a tekintetét, de ő nem így tett, állta a fiú pillantását. A Roberts fiú megforgatva a szemét indult el a szünetére, míg a lány szorosan utána. Igaz, hogy fájt neki minden egyes pillantása, ahogyan azok a csokoládé barna szemek az övébe fúródtak, de nem tehetett mást, mint tűrni a szúró fájdalmat a mellkasában. Vett egy mély levegőt, s a fiú után eredt. Szinte csetlett botlott, de csöppet sem érdekelte. Valamiért egyszerűen kötelesnek érezte magát, hogy megmentse a fiút attól a nyomasztó érzéstől melyet Lucy halála okozott számára.

- Dean!- kiáltott utána, de fiú még egy válaszra sem méltatta, csak ment, mint egy őrült.

Lana utána igyekezett, egyszerűen bosszantotta az a tény, hogy a fiú tudomást sem vesz róla, míg ő töri magát azért, hogy boldog legyen. De nem akarta ezt az orra alá dörgölni, hiszen nem kérte, hogy segítsen neki, hanem ő akart teljesen önszántából valamilyen érthetetlen oknál fogva. Miután sikerült utol érni Deant, megragadta a fiú karját, aki nagy nehezen felé fordult, s szikrákat szóró szemeivel tudatni, hogy nem érdekli a lány mondandója.

- Beszélnünk kell- motyogta Lana, miközben a fiú felhúzta a szemöldökét várván, hogy akkor mondja, és végre elmehessen onnan, mert valami oknál fogva abszolút nem érdekelte a lány és erről igazán nem tehetett, mélyen megsértette Lana őt mikor Lucyról beszélt, és hogy az emléke őt tönkre teszi.

- Nem hinném, hogy lenne miről! - felelte durván Dean, leakarta rázni a lányt már az első pillanattól fogva, de valamiért annál jobban tapadt rá ez a porcelánbaba külsejű nőszemély. Megfordult, s sétált volna tovább, de a lány útját állta.

- De igenis van! Figyelj, tudom, hogy nagyon fáj erről beszélned, de kérlek hallgass meg!

- Nem tudsz te semmit! Egy alávaló nőszemély vagy, kiszeded belőlem,hogy mi történt a múltamban és most az orrom alá dörgölöd?!- sziszegte dühösen a fiú a szavakat, amiket már nem bírt magában tartani.

- Dean, figyelj! Higgadj le, rendben?- fogta meg a fiút vállánál fogva, és megnyugtatóan kezdett beszélni vele, aki válaszként csak felhorkant- Lucyról szeretnék veled beszélni- beszélt a lehető leghalkabban a lány és még Deannek is megkellett erőltetnie a fülét, hogy hallja.

- Ne merd őt a szádra venni. Ő más mint te... - szorította ökölbe a fájdalomtól Dean, hangja is keserűséget tartalmazott, és teste is megfeszült. Nem akart halott szerelmére gondolni, de akkor is úgy érezte magát, mintha a jéghideg kés éles pengéjét szúrták volna szívébe. Még élt benne elevenen az az emlék, amikor megtudta Lucytól, hogy a lány valójában haldoklik, s ezt nem akarta feleleveníti, de ez lehetetlen volt, mert még mindig fájtak neki azok keserű pillanatok.

2 évvel ezelőtt

Dean békésen pihent a televíziót nézve mellkasán szerelmével a hatalmas puha franciaágyon. A lehető legboldogabb volt, hiszen minden jó összejött neki, család, szerelem és az anyagi helyzetük is minimálisra növekedett. Átölelte a szőke szépséget, aki mindennél többet jelentett számára, s beszívta annak finom jázmin illatú haját.

- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?- dünnyögte mellkasának a lány.

- Tudom kicsim, és én is téged...- húzta föl magához a lányt, s szenvedélyesen megcsókolta, végig pásztázta Lucy nyakát és vállát, aki ujjaival végig szántotta Dean haját.

- És azt is tudod, hogy sosem hagynálak el igaz?- csókolta hevesen a lány, miközben a fiú dünnyögött egy "igen, persze" és folytatta előbbi tevékenykedését. Dean kezei Lucy pólója alá csúsztak, mialatt maga alá temette a lányt.

- És hogy sosem okoznék neked csalódást?- kérdezte tovább a Stone lány, miközben próbálta elrejteni a kék szeméből előbuggyanó kövér könnycseppet. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondja el a szeretett fiúnak azt amire most elszánta magát, de muszáj volt vele ezt megbeszélnie.

- Persze, hogy tudom, és én sem okoznék neked soha- adott egy apró puszit a szájára a fiú.

- Dean, beszélnünk kell- teltek meg könnyel a szőkeség ragyogó kék szemei, hangja is rekedtes volt. Szíve sajgott, hogy pár pillanat, s olyan hírt kell közölnie a fiúval, hogy az legrosszabb esetben még bele is rokkanhat, vagy, ami esetleg még annál is rosszabb követi őt oda ahová megy.

- Kincsem ne sírj, nincs semmi baj...- törölte le kezével a lány arcán legördülő sós cseppeket.

- De sajnos van...- harapdálta szája szélét a lány, miközben torka elszorult a sírástól, mert szerelmét el kell hogy hagyja- Dean, én... haldoklom- remegett meg szája széle, miközben könnyzápor lepte el szemeit.

Dean alig akart hinni a fülének. Szája kiszáradt, s szíve is zakatolt. A bőre falfehér lett.

- Tessék?- kérdezett vissza, hátha az előbbi szavakat megmásítja, de nem, a tényként közölt fizikai fájdalom érte őt, s egyszeriben nem tudta mihez kezdjen. Legszívesebben őrjöngött volna, mikor felfogta a szavak jelentését. Hogy nem kényeztetheti tovább Lucy ajkait. Nem szívhatja be annak jázmin illatú haját Nem érintheti bársonyos bőrét. Nem nézhet bele azokba a tengerkék szemekbe, melyekbe már az első pillanatokban beleszeretett.

- Haldoklom Dean...- suttogta újra a lány, miközben a szája remegett, szeméből könnyáradat folyt miközben félt a fiú reakciójától, mert már évek óta egy párt alkottak, nem csak pár hetes kalandot, s féltette Deant, hogy hülyeséget fog tenni, és a legszörnyűbbet követi el amit ember tehet, miszerint öngyilkosságra szánja el magát

- Nem- csóválta meg a fejét a fiú- Az nem lehet!- csillantak föl az ő szemében is a könnyek, száját összeszorította, s várta, hogy a lány mondjon valamit, de nem mondott, csak szorosabban ölelte magához.

Olyan szorosan ölelték át egymást, mintha az életük múlott volna rajta.

- Sajnálom... Rákos beteg vagyok- nyelt nagyot Lucy, miközben ajkait szorosan a fiúéra tapasztotta.

- Ne hagyj itt egyedül kérlek!- remegett a fiú szája, s torka is elszorult, úgy érezte belehal abba amit most érzett. Szomorúság, bánat, gyötrelem. Szörnyű érzések hada.

- Ne beszélj badarságokat. Nem leszel egyedül, hiszen itt a családod- nyugtatta, bár ez fölösleges volt, mert Dean szívébe most hatalmas kést döfött, s félt, hogy a vérző seb nem fog begyógyulni, hanem őt fogja követni a halálba, amit persze nem akart.

- Miért nem mondtad hamarabb?- nyöszörögte a fiú.

- Mert... gyógyíthatatlan, apa elherdált rengeteg pénzt fölöslegesen és nem akartam hogy hónapokon keresztül szenvedj emiatt, így jobbnak láttam nem szólni róla.

Dean megértette a lány indokát. Mégis fájt neki. Nem hibáztatta Lucyt, mert nem tehetett róla, hogy halálos beteg, de nem akarta őt elveszíteni.

- Mennyi időd van még hátra?- kérdezte kisvártatva.

- Az orvosok szerint egy hónap vagy annál kevesebb...

Napjainkban

Lana torka is elszorult. Óvatos léptekkel indult meg a fiú felé, s hozzásimulva átölelte őt.

- Igazán sajnálom- suttogta annak fülébe, aki mereven állt, s nem tett semmit.

- Tudom, hogy nehéz lehetett, és hogy még most is rettenetesen fáj, de el kell őt engedned Dean. Nem kísérthet téged az emléke örökké. Ő sem szeretné a Mennyországon túl, hogy ennyire elzárkózz a világ elől. Fiatal vagy, jóképű, szorgalmas és kedves, minden lány a hozzád hasonlóról álmodik. Szakadj el a múlttól és éld az életed boldogan.