13.fejezet - Az ösztöndíj

Lana boldogan sétált a hosszú folyosókon. Nem akarta elhinni, felfogni azt a tényt, hogy a Roberts fiú elfogatta őt barátjának, ami valószínűleg már régóta nem volt neki, de a lány megfogadta, hogy olyan barát lesz, aki mindenben támogatni fogja Deant, és átsegíti a nehéz időszakokon. Igen, ezt fogom tenni!
Annyira örült a jó hírnek, hogy észre sem vette, hogy beleütközik valakibe.
- Elnézést, bocsánat- motyogta az orra alatt, majd tovább ment volna ám újra a férfiba ütközött
- Kislányom?- fordult meg Leonard, s rámosolygott egy szem lányára, aki zavartan tekintett fel rá
- Apa?- nézett kérdőn a férfira, mivel elképzelése sem volt, hogy vajon miért nem hagyja útjára menni
- Örült a barátocskád az ösztöndíjnak?- mosolyodott el Leonard, mivel észrevette, hogy lánya nagyon is sokat legyeskedik a Roberts fiú körül, ezért gondolta, hogy mivel azok nem hajlandók úgysem elfogadni az alapítvánnyal járó házfelújítást, segíti Deant az ösztöndíjjal. Lana erősen megdöbbent, elképzelése sem volt arról, hogy hogyan juthatott ilyen rövid idő alatt apja fülébe ez és rosszat sejtett,
de remélte, hogy téved.
- Igen... örült- válaszolta zavartan, mialatt, nyelt egyet, s idegesen ujjait tördelte- De...- próbálta lenyelni a torkában elakadt gombócot, ami nem hagyta hogy egy értelmes mondatot kinyögjön
- Nos, ennek örülök- vigyorodott el félelmetesen a mindig komolynak tűnő üzletember, mialatt próbált volna odébb állni, ám látva Lana viselkedését, miszerint láthatóan bántja valami, muszáj volt mintegy szülői gondoskodásból érdeklődnie ennek okát. Leonard sosem volt egy minta apa, és nem is küzdött ezért a címért, mindig hatalmas vagyonával dicsekedett és gyermekei sem kaptak meg semmilyen apai szeretet, mint amilyenre vágytak, mert a férfinál a szeretet az annyit jelentett, hogy mindent megvesz a gyerekeknek amire azok feltátják szájukat, és ezzel minden le van tudva. A gyermekei csak azok voltak számára akikkel dicsekedni tudott, üzlettársként tekintett rájuk, semmi másként, nem érdekelték azok érzései, mert számára a pénz volt a minden.
- Valami gond van?- kérdezte visszapillantva lányára, aki még mindig feltűnően ideges volt
- Honnan tudsz te az ösztöndíjról?- bökte ki végre hosszú csönd után a lány, mert számára igencsak gyanús volt a helyzet, mivel az ilyen híreket csak az igazgató illetve az adott tanár, a tanuló - illetve ha az elárulja barátainak- valamint a szülők szereztek tudomást. Sosem volt rá még példa, hogy egy idegen aki segíti a város lakosait ilyen dolgokról, ilyen gyorsan tudakozódjon, kivéve ha...
- Ugyan bogaram, szerinted honnan?- emelte az ég felé tekintetét Leonard, mivel azért lányát okosabbnak gondolta, hogy az rögtön rájön, de ezek szerint még sem, és ez csalódás volt a részéről, de mivel irgalmas embernek tartotta magát, hamar megbocsátotta Lana ezen "bűnét"- Én intéztem neki az ösztöndíjat!- bökte ki a férfi félelmetesen elvigyorodva.

Lana hatalmas sokk hatása alá került. Megszólalni sem tudott. Ezer meg ezer gondolat cikázott egyszerre a fejében, és annyi mondanivalója lett volna apjának, de nem tudta hol kezdje.

- Mi az, még meg is lepődsz?- hitetlenkedett a férf
- Én... - nyelt nagyot ismételten a lány-  De hogyan?- kérdezett újra Lana, fogalma sem volt arról, hogy hogyan tudott az apja ilyen ügyben tenni a fiú érdekében, mert igen kedves gesztus volt, de rossz hír, hogy ha ez Dean fülébe jut, márpedig megfogja tudni akkor dühöngeni fog. Árulásnak fogja vélni, és újra a földbe tapossa a lányt és annak családját, amit Lana nem akart. Leonard hosszasan elmosolyodott. " Tudtam én hogy a bogaram örülni fog neki " gondolta magában, és eszébe sem jutott hogy mennyire nem ismeri ezek szerint a lányát. Azt hitte, hogy Lana majd kicsattan csak most megdöbbent, ezért néz úgy mintha nem látott volna még fehér embert.
- Kislányom, emlékszel mikor neked volt versenyed?- mosolygott rá kedvesen a férfi, mire a lány bólintani kezdett, jelezvén hogy emlékszik- Az ő versenye is ott volt. A zsűri tagokkal, mi több az igazgatóval nagyon szoros barátságot kötöttünk, annyira hogy együtt járunk esténként iszogatni. Megkértem, hogy mivel neked olyan nagy barátod, hogy bármikor amikor a szememmel kereslek akkor a fiú körül legyeskedsz így úgy gondoltam hogy megkérem az igazgatót, hogy neki adjon ösztöndíjat!

Lanat sokkolta ez az információ. Miattam,miattam van ez az egész. Miattam fog újra kiakadni Dean. Miattam fog tönkre menni a barátságunk. Miattam lesz az hogy újra magába zuhan. Miattam nem fogja kitárni soha többé a szívét másnak. A lány magát hibáztatta mindenért amihez az ösztöndíjnak köze volt. Nem akart hazudni a fiúnak, de ha elmondja az igazat, az valószínűleg örökre meggyűlöli, jobban mint a találkozásukkor.
- Hogy tehetted?- rázta meg a fejét a lány, apjának intézve a szavakat, aki kérdőn felhúzta a szemöldökét, mert nem értette, hogy mire céloz Lana ezen mondatával. Boldognak kellene lennie, mégis csalódottságot és aggodalmat tükröz a hangja
- Örülnöd kellene. - magyarázta Leonard hitetlenkedve, majd inkább megőrizve méltóságát vonult el a dolgozó munkásokhoz, akik a férfi szerint munka helyett lazsáltak.

Lana pár pillanatig csak meredt az apja után, aki magyarázat helyett inkább csak pofátlanul faképnél hagyta. S e miatt mérhetetlenül dühös volt. Örülnöm kellene? Mégis minek? Ez pofátlanság. Tönkre teszi az egész életemet. Mi oka volt ezt tenni velem? Miért nem tud normális szülők módjára élni az életem? Barátok lettünk nagy kínkeservesen, és ezután mi következik?... Egy újabb veszekedés, aminek semmi értelme nem lesz, hiszen Deannek lesz igaza. Mit tegyek istenem?- tekintett fölfelé Lana és a plafont vizslatta, aztán megrázta fejét, s úgy gondolta, hogy jobb lesz ezen hamar túl lennie, így a Roberts fiú keresésére indult.

Dean az osztályban volt és éppen a könyvet bújta mikor az Evans lány belépett a terembe.
- Dean beszélhetnénk?- lépett oda hozzá Lana, mire a fiú felemelte a fejét és megvonta a vállát, majd kikászálódott a teremből és egy eldugott helyre mentek hogy négy szem közt tudják megbeszélni a dolgokat. Lanat szétvetette az ideg. Nem tudja hogy árulja el a fiúnak amit mondani készül. Tudta, hogy a fiúnak ezerszer jobban fog fájni mint neki, de képtelen volt neki ártani. Nem akarta, hogy Dean csalódjon benne, így szinte a sírás szélén állt.
- Mond!- intézte a szavakat a lányhoz Roberts fiú, mialatt Lanat a sírás folytogatta, és újra megjelent a torkában azaz idegesítő gombóc.

-Khm- hallottak meg egy köhintést mögülük, amire felkapták a fejüket. Adam ácsorgott a folyosó közepén tétlenül- Elnézést, úgy látszik félbe szakítottam valamit, de megmondanátok esetleg nekem, hogy hol találom Aaront, már mindenütt kerestem?!
Lana szája szélét harapdálta, s mikor Adam feltűnt hatalmas sóhaj hagyta el a száját. Azt sem tudta hogy hogyan tárulja Dean elé dolgokat, mégis tanácstalanul elé állt és ledermedt. Így nagyon örült annak, hogy feltűnt unokatestvére, akinek szándékában állt segíteni megkeresni Aaront, aki mostanra már a legnépszerűbb fiú lett az iskolában, valamint szeretett volna tanácsot kérni Adamtől, mivel az mindig tudta a választ, ha gondok adódtak.
- Később elmondom- hadarta el Deannek, aki felhúzott szemöldökkel nézett a lány után, majd vállát megvonva indult vissza a tanterembe.

Az Evans lány felszabadultan felsóhajtott egyet, mert megúszta a kínos beszélgetést a Roberts fiúval, aminek szinte garantált volt a veszekedés, amit nagyon nem akart, hiszen alig pár perccel alakult ki közöttük barátság, vagyis hát ebben egyeztek meg.
- Mi ez a nagy sóhaj?- tekintett rá kíváncsian a fiú, mire Lana lehajtotta a fejét és megvonta a vállát. A padlót fixírozta mintha nagyon érdekes dolgot fedezett volna fel azon, de inkább csak mélyen elgondolkozott. Adam megállt, így a lány észre sem vette, hogy nekiszalad unokatestvérének. - Nagyon jól ismerlek, és mondhatom nyugodtan ezáltal hogy te abszolút nem ilyen vagy.
Az Evans fiú végig mérte a lányt, és kelletlenül megcsóválta a fejét.
- Nem ismerek rád. Bágyadt és vágyakozó tekintettel meredsz szinte minden percben magad elé, és önkéntelenül is mosolyogsz, majd hirtelen elkomorodsz és teljesen kizársz mindent. Nem felelsz se az én kérdéseimre se az öcsédére. Kezdhetnék találgatni, de az úgy érzem az nagyon fölösleges lenne- emelte meg nyugtatóan a kezét és Lana arcára helyezte, majd végig simított azon- Jól érzem hogy a Roberts fiú ezen hangulatváltozásaidnak az oka?

Lana nyelt egy nagyot, és szája szélét harapdálva eltöprengett. Valóban más volt az utóbbi időben. Nem figyelt semmi másra sem csak arra, hogy elnyerje Dean barátságát. Örült neki, hogy ez sikerült, ám az álom szertefoszlott, hiszen ott állt tanácstalanul és tudatában volt az egyik legrosszabb hír Dean számára. A megváltás elutasítása. Mert abban határozottan biztos volt, hogy ezek után a kosaras fiú abszolút nem fogja elfogadni az ösztöndíjat, így keményen vissza is fogja utasítani, és ez mérhetetlenül fájt neki.
- Talán- válaszolta csöndesen Lana, mialatt fölemelte a fejét, és Adam kedvesen ránéző kék szemeibe meredt
- Értem. - mosolyodott el a fiú, majd mikor Lana újra újra lehajtotta a fejét, az két ujjával újra megemelte azt- Nem szégyen a szerelem húgocskám!
- Nem vagyok szerelmes!- vágta rá a szőkeség, mire feleszmélt és rádöbbent arra, hogy Adam mit is mondott. Úgy érezte, hogy ő egyáltalán nem szerelmes Deanbe. Csupán egy egyszerű barát, akin segíteni akar, akit támogatni szeretne, aki mellett ki akar tartani jóban és rosszban egyaránt.
- Tényleg?  - húzta föl a szemöldökét kíváncsian Adam, mialatt hitetlenkedve elmosolyodott
Ő úgy vélte, hogy Lana nem az igazat mondja, csillog a szeme ha a Roberts fiúról beszél, hangja rekedt és mintha egy álomvilágban élne. Vagy talán ő vakult volna meg?
- Tényleg!- vágta rá rögtön a lány, mialatt a fiú rosszallóan megrázta a fejét- Tudod, még a vak is látja hogy Dean után epekedsz, mindemellett letagadod az iránta táplált érzelmeidet is!- mosolygott Adam, mialatt tovább indultak el a folyosón
- Nem!- torpant meg Lana, miközben megragadta unokabátyja karját- Nem epekedem senki után sem, ha nem vetted volna észre, és még csak nem is érzek iránta semmi mást a puszta barátságon kívül!- magyarázta ridegen a lány
- Ha te mondod- rántotta meg a vállát Adam, mialatt hosszasan elvigyorodott
- Megöllek!- sziszegte a lány, mialatt újra magába temetkezett, mert eszébe jutottak az ösztöndíjjal kapcsolatos információk, így az arca a dühösből hamar átváltott a tehetetlenre
- Miért búslakodsz?- kérdezte a fiú komolyan
- Ösztöndíjat kapott Dean, és mint kiderült apa keze volt a dologban, rábeszélte az igazgatót, természetesen a tudtom nélkül.
- Tessék?- hallatszódott egy hang a hátuk mögül, mire megfordultak és Aaronnal illetve Ashleyvel találták szembe magukat, akik tisztán hallották az utóbbi mondatot és nagyon nem tetszett nekik, főleg a Roberts lánynak nem.
- Ezt el kell mondanod a bátyámnak. Most! -  utasította tőle nem megszokottan a lány, mire Lana bólintott
- Egyébként az uzsonnátokat hoztam. Otthon felejtettétek!- nyújtotta át a két papír zacskót az Evans testvéreknek, de ez őket csöppet sem érdekelte, mert az előbbi hír teljesen lesokkolta őket, bár Lana már picit korábban is megtudta mint öccse, de még mindig nem tudta elhinni. Aaron ugyan nem igazán ismerte meg Deant, és sikerült egy alkalommal kisebb verekedést is összehozniuk, de azért sajnálta, mert ahogyan szerelmétől és nővérétől hallotta kedvelt személyiségnek tűnt. A fiú fintorogva nézett rá az elé tartott csomagra.
- Drága unokatestvérem, tudod nem véletlenül "felejtettük" otthon az uzsit.- karolta át Adam vállát, aki kíváncsian emelte rá kék szemeit- Tudod, az utóbbi időben nagyon ráálltál a főzőcskére, de meg kell mondjam ha egy rántottát kitűnően fogsz elkészíteni, és nem jön rám a hányinger a pocsék íztől ígérem megfogom enni ezt az izét- bökött csomagra amit a másik fiú készségesen fogott még mindig, de inkább szégyenlősen visszahúzta mikor meghallotta ezen szavakat, bólintott és hazafelé vette az irányt tökéletesíteni a darabban játszó Rómeót.

Eközben Lana és Ashley már Dean felé tartottak, hogy ismertessék vele a híreket. Az Evans lány gyomra remegett a félelemtől. Nem tudta, hogy milyen reakciót vált ki ez az információ a fiúból, de abban biztos volt, hogy egy újabb veszekedés vár rá, amit nem akart, de ha a sors így kívánja...
Ashley is félt a bátyja viselkedésétől, biztos volt benne hogy az összetörik. Hiszen csak rá kellett nézni az utóbbi pár percben, főleg a testnevelés órán, az arca szinte ragyogott a boldogságtól, és ez a hír egy pillanat alatt lefogja lombozni.
- Dean! Beszélnünk kell veled!- motyogta Lana, mikor a fiú elé ért, aki felhúzta a szemöldökét, mert pár perce ugyanezt kérte tőle a lány, és ott hagyta.

A Roberts fiú felállt, és kibattyogott a teremből egy eldugott helyre, hogy a két lánnyal nyugodtan tudjon beszélni, ám Ashley és Lana távolról sem látszottak halálosan nyugodtnak és ez aggasztotta a fiút. A két lány szíve hevesen vert, nem tudták hogyan is kezdjenek neki, de bárhogy is  adták volna elő a vége ugyanaz, az ösztöndíját Lana apjának köszönheti - igaz, lehet hogy ebben az ő teljesítménye is benne volt, de hogy akkor is megnyerte volna az már talán soha nem derül ki - .

Dean csöndben állt s próbálta megemészteni a hallottakat. Újdonsült barátja apja intézte neki az ösztöndíjat. Mi a francnak kell mindenbe beleavatkozniuk ami ebben a faluban történik? gondolta magában, s kezét ökölbe szorítva nyelt egy nagyot, fel kellett hogy dolgozza a hallottakat, különben most azonnal péppé veri Leonard Evanst, ami nem vetne a falujára és a családjára túl jó fényt. Nem mintha ez érdekelte volna, de nem akart a családjára szégyent hozni. De semmi kedve nem volt a lányok előtt ácsorogni, mert úgy érezte egy világ tört szét benne és ezt nem volt hajlandó Ashley előtt megmutatni, Lana előtt meg pláne.

Miután érzelmeivel dühösen kiszáguldozott az udvarra, úgy gondolta lehiggadás képpen fut jó pár iskolakört. Sebesen kapkodta a lábait, mialatt a feje próbált kitisztulni, inkább kevesebb mint több sikerrel. Miért kell az Evans családnak mindenbe bele szólnia? Mi közük van ahhoz hogy milyen tanulmányi eredményem van, és ebbe beleavatkozni? Nekem nem kell az ő segítségük! Ha sikeres ember akarok lenni akkor az leszek, de csakis ha ezt magamnak köszönhetem! gondolta magában Dean mialatt olyan gyorsan futott hogy egy maratoni futó is megirigyelte volna.
- Dean! - hallott maga mögül egy női hangot amire nem akart figyelni, de mivel a lány kitartó volt, így bunkóság lett volna nem meghallgatni hogy mit akar
- Dean... na végre- zihálta Lana, mert benne nem volt ekkora erő, hogy kismilliószor körbe fusson egy hatalmas épületet, amit néhol gazok vettek körül, amit muszáj volt kikerülnie,így térdére támaszkodva szusszant meg pár másodperc erejéig amíg szóhoz tudott jutni és nem gondolt a szúró oldalára- Jól vagy?- kérdezte a fiútól, aki megvonta a vállát és megcsóválta a fejét
- Ezt én is kérdezhetném!
- Figyelj, tudnod kell, hogy én nem tudtam erről az egészről, és...- folytatta volna Lana, de láthatóan ez a fiút abszolút nem érdekelte, így gyorsan elhallgattatta egyetlen szavával
- Tudom!