31. fejezet - Idióták

Nick és Lia újabb csatákat vívtak egymással a konyha közepén. A vita tárgya ezúttal egy kakaós csiga volt. Nem zavartatták magukat azzal, hogy több is volt a tálban, de mind a kettejük ugyanazt a darabot nézte ki magának. Persze, hiszen az a ’csokisabb’ mindközül.

-      Add már ide! Én néztem ki magamnak előbb! – húzta el Nick a kakaós csigát, amiről leszakadt egy darabka, azt gyorsan behabzsolta és kérte a többit.

-      Én vagyok a lány, ezért te, mint kedves úriember szépen nekem adod! – mondta a maga igazán a barna szépség.

-      Ó, hát persze! – gúnyolódott Nick és összehúzott szemekkel nézte az elégedetlen lányt. – Ilyenkor úriember vagyok, bezzeg, amikor olyasmit teszünk, ami neked nem kedvező, akkor már egy állat. Micsoda irónia. – sóhajtott fel egykedvűen.

-      Ne sajnáltasd már magad! Add már ide!

-      Oda adom, ha enyém lehet a közepe! – vigyorgott rá Nick és kék szemei felcsillantak a lány pipacsvörös képe láttán, mely a haragra gerjedését jelezte.

-      Az a legfinomabb része! Tényleg ekkora idiótának nézel? – kiáltotta a lány és támadó állásban húzta maga felé a kakaós csigát.

-      Igen! – nevetett fel hangosan a férfi és keze helyett inkább szájával kezdte húzni. Természetesen így egy jókora darabot leharapott és még a közepét is sikerült becserkésznie. A kakaós csigán így már volt egy nagy harapásnyom és a közepe is hiányzott.

-      Undorító vagy! – fintorodott el a lány, majd a maradékot ő is megette.

-      Az előbb még úriember voltam.

-      Megpróbálnátok egyetlen egyszer úgy tenni, mintha normálisak lennétek? – szólalt meg az eddig csendben őket figyelő Dean, aki Lanat várta a lépcső aljában, ahonnan balra a konyha nyílt.

-      Ilyenek vagyunk. – vonta meg a vállát Lia és rávigyorgott a fiúra, ami eléggé furcsán vette ki magát, mivel a lány fogain még mindig ott voltak a csoki maradékok.

-      És én vagyok undorító! – fintorodott el Nick, majd tekintetét Deanre szegezte.

-      Amúgy ti most együtt vagytok? – kérdezte Roberts, mert ha a válasz igen, akkor ennél furcsább párost még életében nem látott, ha pedig nem, nos, akkor se látott még ilyet. Múzeumban illő idióták.

-      Majd pont vele! – nézett végig a lányon, aki felhúzott szemöldökkel és karba tett kezekkel kérte ki magának az előbbi mondatot.  – Nem az esetem. – kontrázta a kék szemű férfi, miközben ujjaival koromfekete hajába túrt, közben Lia felhorkantott.

-      Még szép hogy nem vagyok az eseted! Még csak az kéne!

-      Oké, hát ti tudjátok! Nekem mindegy, csak úgy tűnt, mintha… - felelte Dean, azonban rögtön belészorult a szó, amikor Nickre pillantott, aki egyenest őt méregette. Megszokta már, hogy feltűnően bámulják az emberek, de azok legtöbbször vagy lekicsinylő nézéssel vagy pedig az a szokásos ’Lana nézés’, hogy mindjárt elájul, ha csak a férfi ránéz. Azonban Nick pillantása még őt is zavarba ejtette. A Mortimer srác mintha fel akarta volna őt falni a tekintetével, ami valljuk be, eléggé bizarr. – Haver te mi a fészkes fenét csinálsz?

-      Megnézlek magamnak. – felelte vállvonogatva a fiú. Lia amint rájött, hogy Nick hogyan is értette a mondatot hatalmas nevetésben tört ki. Könnyei utat törtek maguknak és hasát fogva viháncolt. – Ne nyeríts már! – intette le a Mortimer fiú.

A hatalmas zajra Lana is letipegett a lépcsőn Dean legnagyobb örömére.

-      Mi folyik itt? – nézett szét a körülötte lévőkön. Nem döbbentette meg a látvány, Lia mindjárt meghalt annyira nevetett, Nick éppen a pasiját méregette, Dean arcára pedig kiült a ’húzzunk innen’ arckifejezés. Valahogy erre is számított. Magában megmosolyogta az egészet, majd magára öltötte a vezető szerepét. Robertshez lépett és átkulcsolta a kezét, akinek termete mellett törpének tűnt, keze pedig elveszett a fiúéban, mégis, mintha egymásnak lettek volna teremtve.

-      Lia, Nick külön kocsival jöttök vagy velünk? – kérdezte, miközben Dean imádkozott az előbbi válaszért, viszont imája süket fülekre talált.

-      Veletek.

-      Akkor menjetek a kocsiba! Én még beszélni szeretnék Deannel. – pillantott a fiúra, aki felhúzott szemöldökkel vizslatta a lányt, aki csak rákacsintott. Azonban a két lábatlankodó, mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondott az előbb a szőkeség.

-      Idióták! A kocsiba! – adta ki a rövid utasítást Roberts. Nick azonnal engedelmeskedett neki, aztán Lia követte a fiút, de úgy döntött fáradalmas kimenni a saját lábán, így Nick nyakába ugrott és elszállítatta magát.

-      Át kellene venned a vezető szerepét! Rád jobban hallgatnak, mint rám! – mosolygott Lana, miközben átkarolta a fiú nyakát, aki reflexből a lány derekáért nyúlt.

-      És hol kapok még vezető szerepet? – vonogatta a szemöldökét utalva a történtekre, amibe Lana az orra hegyéig elpirult. – Meleged van Piroska?  – vigyorgott rá a lányra, aki zavarában már nem tudta mitévő legyen, ezért a földre szegezte tekintetét. - Nézz a szemembe! – emelte meg a lány arcát állánál fogva. – Tudod milyen szép vagy, amikor elpirulsz? – mosolygott rá Dean, miközben barna szemei szerelmesen csillogtak le a lányra. Közel hajolt hozzá, és szenvedélyesen tapadt rá a lány ajkára, aki már nem tudta türtőztetni magát. Teste minden porcikáját hozzápréselte a fiúéhoz, aki éhesen szívta be az alsó ajkát. Kezei a lány fenekéhez mintha odatapadtak volna, erősen megmarkolta, majd ha lehet még közelebb húzta magához Lanat és férfiasságát a lány lábához dörgölte.

-      Tudod te milyen hatással vagy rám? – nézett a lányra enyhén ködös tekintettel. A szőke szépség vidáman felkuncogott, amint megérezte szerelme szerszámát. – Szóval még ki is nevetsz?

-      Természetesen Mr. Roberts!  Mi mást tehetnék?

-      Na, megállj! – csiklandozta meg a derekát a szőkeségnek, aki hangosan felvisított és fulladozva próbált elmenekülni a fiú karjaiból, aki erősen tartotta őt.

-      Dean! Állj le! – nevetett, közben a Roberts kezeit próbálta valami úton-módon levarázsolni magáról, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Pillanatokon belül Nick rontott be az ajtón, hogy hol vannak már, másrészt pedig sikítozást hallott.

-      Valami baj van?  - tépte föl az ajtót, viszont amint meglátta az immár félmeztelen Deant és a kócos hajú Lanat, rögtön vigyor kúszott az ajkára. Fantáziája rögtön elkalandozott abba az irányba, ahol kiderült volna, mi történt volna, ha ő nem lép közbe?

-      Te miért nem vagy a kocsiban? – nézett rá Dean szigorúan. – Menj vissza és hagyd a felnőtteket játszani! – ölelte magához Lanat.

-      Igenis apu! – vágta magát vigyázz állásba a srác, és kislisszolt az autóhoz elújságolni a hírt Liának, hogy mit látott.

-      Tudod, tényleg olyan vagy, mintha az apjuk lennél! – mosolygott rá kedvesen Lana és büszkén húzta ki magát. –De most már mennyünk! – vette vállára a kis táskáját a szőkeség és Deannel kézen fogva indultak az autóhoz, ahol Dean állítása szerint a vadállatok várták őket.

Félórás autókázás után értek oda a plázába, ahová Lia úgy repült befelé, mint a madár. Nick is örült az érkezésnek, míg Lana és Dean nyugodtan, lassan léptek be az üzletbe. Nos, a plázázás sem úgy működött, ahogyan azt ők elképzelték. Nem az volt az első, hogy ruhákat nézegetnek és megnézik kin mennyire áll jól. Először meg kellett keresni a jó madarakat, mert azok amilyen szerencsétlenek a fél üzletet felforgatják csak azért, hogy ne egy, hanem két egyforma ruhájuk legyen.  

-      Nem hagyhatnánk, hogy vásárolgassanak maguknak? Mi meg elleszünk itt ketten! – ölelte át hátulról Lana derekát Dean, miközben beleszippantott a lány vaníliaillatú hajába.

-      De mi van, ha felforgatják a boltot, mert épp fogócskáznak, mint az ötévesek?

-      Szerintem ezek titokban járnak, csak nem vallják be. Bár nem tudom, téged is olyan furán méreget az a Nick gyerek, a hideg kiráz tőle, amikor rám néz.– rezzent össze Dean, mintha megijedne a ténytől, hogy a férfi ránéz.

-      Biztosan állíthatom, hogy nincsenek együtt. Engem nem kell féltened és féltékenykedned sem. Nekem viszont annál inkább. – kuncogott Lana és hátsóját Robert combjához nyomta, aki felmordult ezt érezve.

-      Hogy érted ezt?

-      Nos, Nick nem igazán az a fajta fiú, akikkel te barátkozol. – mosolygott Lana, főleg amikor Dean egyetértően bólintott. Valóban nem ilyen ’idiótákkal’ barátkozgat. – Viszont meg van az oka, hogy miért viselkedik így. Neki kicsit más hajlamai vannak. Szóval, egyszóval, ő nem a nők iránt vonzódik. – kuncogott fel újra a lány, mikor meglátta szerelme mindent értő arcát.  Az lefehéredett és fáradt arccal nézett a lányra.

-      Ez most komoly?

-      Halálosan. – emelte meg a kezeit Lana megadóan. – De ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Liát vagy magát Nicket.

-      Én azoktól semmit nem kérdezek! – rázta a fejét nevetve Dean és el sem akarta hinni, hogy a konyhában miért bámulta őt ennyire feltűnően a Mortimer srác. – Én meg még azt hittem, hogy valami más problémája van. Te jó ég!

-      Igen. Én is hasonlóan reagáltam először, amikor ezeket megtudtam, csak hogy az már régen volt. Még kisgyerekkorunkban. Már akkor látszott, hogy ő más, mint a többi srác. Először azt hittem szerelmes vagyok belé, ezért hittem különlegesnek, de mint kiderült az az érzés teljesen más, egyszerűen csak furcsa volt.

-      Volt? Még mindig az. A lehetségesnél is furcsább. – fogta a fejét a fiú, majd átkarolta a lány nyakát és együtt vetették bele magukat a ruhák választásába.

Ezer meg ezer ruhadarab feltúrása után bukkantak rá Lana égő vörös egybe ruhájára, melyhez egy fekete magas sarkú és öv társult, valamint a lány piros táskája.

-      Olyan gyönyörű vagy! – állt föl Dean a székről, melyre már több mint másfél órája telepedett le és bámulta az öltözködő Lanat, aki pörgött forgott egyes darabokban.

-      Te sem panaszkodhatsz! Ez az öltöny olyan szaggatnivalón áll! – nyalta meg ajkát a lány és figyelte, ahogyan Dean éhségtől kopogó szemét az ajkára irányítja.

-      Akkor talán próbáljuk ki, hogy milyen az anyaga a kis vöröskédnek. Szerinted elszakad, hogyha egy próbafülkében próbálom levarázsolni rólad? – vigyorgott a lányra, aki már hátrált az említett hely felé, közben egy lopott puszit adott a fiúnak.

-      Meglátjuk! – kacsintott Deanre, aki már nem bírt magával. Ismét Lana szájához hajolt, ám a puszi helyett ezúttal izgatóan, éhesen csókolta őt. A nyelvével újra és újra felfedezte a már jól ismer szájat és a málna ízű ajkak nyári zamatát. A szálkás izmú férfikarok könnyedén ölbe kapták Lanat és Dean a csípőjére ültette őt.

-      Nocsak, már megint huncutkodni akarnak! – jelent meg Nick vigyorogva a hátuk mögött.

-      Már megint mit akarsz? – dühödött fel Lana és az éppen kezébe eső dolgot hajította a férfinak, ami ez esetben egy vállfa volt, ami elől a Mortimer srác egyszerűen elhajolt.

-      Csak kérdezni akartam, hogy szerintetek melyik áll jobban. A fekete vagy a kék ing, - emelte meg az említett ruhadarabokat a férfi – de úgy látom, elfoglaltak vagytok, szóval hagylak benneteket!

-      Azt jól tennéd. – dörmögte Dean.

-      Amúgy, mizu Dean? – mosolygott rá a Mortimer srác kíváncsian.

-      Nem vagy az esetem. – nézett vissza rá szikrákat szóró szemekkel, majd Lanara pillantott. – Vele ellentétben. Szóval tehetnél egy szívességet!

-      És mi lenne az? – nézett vissza rá értelmetlenül a férfi.

-      Hogy húzz a fenébe! – mondta értelemszerűen Dean, amire Nick csak egyszerű bólintással és szégyenlős mosollyal válaszolt, majd amilyen gyorsan csak lehetett el is tűnt onnan.  – Idióta! – dörmögte az orra alatt ma kitudja hányadjára Roberts. 

A folytatás 5 komment után érkezik!